Bruno Baptistelli a „mi a művészet?”, „ki csinálja a művészetet?” nagy kérdéseit feszegeti, de nem közhelyes patetikussággal, hanem megértő töprengéssel kísérve. A Brazíliában született, jelenleg épp Magyarországon élő fiatal képzőművész nem galériatérben, hanem az utcán indította pályafutását. Egy fotósorozattal dokumentált projekt keretében ideiglenes installációkká formálta át a – dinamikusan növekvő São Paulóban mindenhol jelenlévő – építkezési alapanyagokat és hulladékokat: az odaöntött homokhalomból lépcső lett, a bútorlapokból konstruktivista szobor, a szétszórt törmelék pedig geometrikus formába rendeződött. A diszkrét, szellemes beavatkozások elgondolkodtató rendet és egy csipetnyi humort csempésztek a hulladékok sivatagába. Baptistelli hasonlóan járt el az Artkertell projectspace melletti, szintén építés alatt álló zárt térben: a talált villámhárító rudazatot és a hullámlemezt ideiglenes műtárggyá alakította át – kommunikációba lépve az építő munkásokkal.

Tartson bár az univerzum a pusztító entrópia irányába, Baptistelli világa mélyen humanista és intellektuális: a random káosz felett diadalmaskodó rendezettség kategóriáját teszi meg a mű teremtésének móduszává, de nem tetszeleg a halhatatlan demiurgosz szerepében, mindent az időbeliséghez köt. Az Egy időre olyan, mint egy városi szemétből épített installatív csendélet, ami – mint a régi mestereknél – a mulandóságra figyelmeztet. Miközben izgalmas urbánus archeológiára sarkall, hiszen a néző kényszeresen is keresi a reflektorfénybe került csonka tárgyak kontextusát, az iglusátor feszítőrúdjának múltját, az utcai szemetes vas tartóívének hasztalan helyiértékét vagy a Bangladesben tömeggyártott, kopott török szőnyegek múltbeli szálait. A rohadó papundeklire ragasztott üvegmester hirdetése vagy a hipermarketes reklámújság dömpingje pedig már arra figyelmeztet – a nyelvet nem értő külföldi szemén át –, hogy mennyire percnyi lét adatik meg ezeknek a papíroknak a rápillantástól a szemeteskukáig.

A falra vagy rácsos építési kordonokra függesztett, illetve a földön szétterített újrahasznosított tárgyak mellett Baptistelli táblaképeket is készít. A reliefszerű geometrikus csíkkal ellátott pár korábbi festménye a monokróm minimalizmust illeszti be saját univerzumába: az akril helyett használt valódi falfesték a rend- és műteremtés szolid gesztusáról szól. A legfrissebb festménysorozata eddigi tevékenységének Budapesten készült, rovásírásos BP-monogrammal ellátott összefoglalása. A fehér–bézs festett alap egy újság layoutjához hasonlóan ad helyet az összegyűjtött apróbb hulladékoknak (láncoktól a szőnyegdarabig) és a kis képeknek, fotóknak. Egy időre – ahogy a kiállítás címe is sugallja – összeállnak az elemek, a múlt felől kanyargó szálakat összekötve az ékszerésztabló gondosságával összeállított asszamblázsokon.

– Rieder Gábor