Az Artkartell projektspace a Németországban élő fiatal magyar képzőművész, Fridvalszki Márk (1981) térinstallációját mutatja be. Fridvalszki a posztinternetes jelzővel jellemzett generáció egyik kulcsfigurája, egy médiumtudatos installációművész, aki kifogyhatatlan lendülettel mixeli össze a digitális tér képi roncsait, a hadipar produktumait, a zajzene zörejeit, a természeti források maradványait és a tudománytörténet misztériumait.
Fridvalszki Márk Artkartell projectspace-ben kiállított Take Me Back című térinstallációja a digitalizálás, sokszorosítás és nyomtatás során kialakuló roncsolódások összefüggéseit vizsgálja. A média-archeológiai alapállást geológiai és paleontológiai motívumok, valamint a modernitás eszménye és (d)evolúciós elvek mentén rendeződő párhuzamok egészítik ki. A puha fény, a Kárpáti János Iván közreműködésével elkészített sound és a retró formára vágott szőnyeg pedig hangulatában alakítja át a teret, a nosztalgia és elvágyódás atmoszféráján át kérdezve rá a jelen túltechnologizált karakterére.
A térinstalláció központi eleme a bejárattal szemben látható, teljes falat kitöltő tapétakollázs, kiegészítve a térhatást tovább manipuláló fényekkel, hangokkal és egy szőnyeggel. A közel 250 darab, A3-as digitális nyomatból álló tapéta egy zárt rendszerű kollázst alkot a Xerox art stratégiáját folytatva, kihangsúlyozva annak mediális oldalát. A kiválogatott képeket Fridvalszki különböző módon gyűjtötte össze (scan, fotó, internet), majd egyenként képszerkesztő programmal átdolgozta őket, hogy digitális nyomatként öltsenek testet. A kinyomtatott és kollázs formájában összeállított
képanyag végül fotóként került rögzítésre, aminek a felnagyított formája a tapéta.
A tapéta összeállítási módja és a hagyományos, A3-as, fekete-fehér nyomatokból felépülő vizuális hatás visszautal a digitalitásra, a konvertálódó pixelekre, de megidézi a szocializmus modernségének jellegzetes homlokzati muráliáit (mozaikok, domborművek stb.) is. Ugyanakkor eszünkbe juttathatja a természettudományi múzeumok fenséges diorámáinak térdefiniáló háttérfestését vagy a panellakásokból is ismert, az elvágyódás helyszíneit megjelenítő színes tengerparti vagy őserdei tapétamotívumokat.
A mű térbeli, időbeli és mediális horizontokat nyit meg. A különböző médiumok közötti „konvertálások” dinamikusan roncsolják a képek információtartalmát, egybegyúrva a „testetlen” és a „rusztikus” anyagiságukat. A folyamat során egyre inkább érzékelhető a rommá válás és a hanyatlás időbelisége. A megidézett enyészet kapcsolódik az installáció többi eleméhez, hiszen maguk a képek a nosztalgia, a régmúlt szűrőjén át értelmezhetőek (akárcsak a geológiai formák eróziója a földtörténeti korokon keresztül). Ugyanakkor a médiumok kommunikálnak egymással, kezdve a szocialista, tömeggyártott könyvnyomtatás esztétikájától, a képmanipulációs programokon és szabványosított digitális nyomatokon át, egészen a vektorgrafikus alapon működő plotterig.
A Take Me Backet kiegészíti a Kárpáti János Iván által készített hanginstalláció, ami az elvágyódás lelkiállapotának természetét vizsgálja. A zenei atmoszféra a jelen korban rögzített hangtöredékek és a digitálisan életre keltett hangrétegek kollázsszerű egymásra rétegződéséből jött létre.
Az Artkartell projectspace puszta tere leírható egy magas kelvinszámú (4000 Kelvin) fehér neoncsövekkel bevilágított hasábként. Fehér falaival a virtuális valóság végtelen, absztrahált térélményét adja. A Take Me Back azonban lerombolja ezt az eszményt, a narancssárga tónus a teret puhává, otthonossá alakítja át. Akárcsak a tér közepén található vörös szőnyeg, ami mind színében, mind formájában és elhelyezésében megpihenésre és elmélyülésre alkalmas helyet teremt, lehetőséget adva az eszképizmusnak, a romantikus elvágyódásnak és megkérdőjelezve a jelen technológiákhoz fűzött optimizmusát.
Megnyitó: 2017. október 27., 19 h
Kiállítás: 2017. október 28–november 10.
