kurátor: Kocsis Katica esztéta
megnyitó: 2025. 11. 13. 19H
megnyitó performansz: Szabó-Sáfrány Hanna
helyszín: Artkartell projectspace
PP Center, 1033 Budapest, Szentendrei út 89-95.

Az Artkartell projectspace örömmel mutatja be Diki Luckerson önálló kiállítását, amely a művész legfrissebb és korábbi műveiből válogat. A megnyitó Szabó-Sáfrány Hanna performanszával indul.

„A világ szépsége a labirintus szája”, Simon Weil gondolata szolgál most Diki Luckerson kiállításának mottójául, hiszen ahogy a francia írónő, úgy az alkotó is vallja, hogy a szépségnk kulcsfontosságú szerepe van a műalkotás befogadásában: ez vonzza be a nézőt, ám amint közelebb merészkedik, hamar ráébred, hogy az esztétikum csupán a kapu, a labirintus szája. Innen indul aztán az a belső út, ahol a biztos jelentések lassan feloldódnak, és a befogadón múlik, milyen irányt talál magának – és milyen értelemmel tölti meg a látottakat.

A néző, aki mer közelebb hajolni, hirtelen saját bizonytalanságaival találja szembe magát, így ez a kiállítás most nem komfortzóna, hanem kísérlet – rajtad. Hogy hagyod-e, hogy a „szép” kifordítson önmagadból, és meddig mersz elmenni azon az úton, ahol a jelentések szétcsúsznak, és neked kell újra összeraknod őket?

Luckerson festményei nem puszta látványok, nem a puszta esztétikumról, a “néznivalóról” szólnak. Inkább spirituális kísérleteknek tekinthetők: minden vászon annak keresése, hogy hogyan lehet a festés aktusán keresztül eljutni a létezés mélyebb rétegeihez. A művész maga is a labirintusba lép, amikor dolgozik – elveszejti magát, majd a bizonytalanba lépve keres a magasabb rendűt. A kép sosem adott: a festés közben jön létre, miközben a művész elveszíti a kontrollt, és engedi, hogy valami nála nagyobb erő – ösztön, hit, vízió – vezesse.

Simon Weil nem megsemmisülésről, hanem sokkal inkább transzformációról beszél. „Isten megeszi” az embert, azaz elnyeli az egót, a személyes akaratot, az önmagunkhoz való ragaszkodást. A teljes önfeladás folyamatán megyünk át, hogy valami magasabb rendűvé válhassunk. Ez történik a művésszel alkotás közben és a nézővel befogadáskor: az ego, az akarat, a „tudom, ki vagyok” bizonyossága elkezd lefejtődni rólunk.
Ez radikális változás történik: letesszük önmagunkat, hogy helyet csináljunk valami tágasabbnak. A labirintus közepébe való érkezés így nem diadal, hanem egyfajta újrakezdés: amikor már nem magunkat keressük mindenben, hanem rákapcsolódunk valamire, ami túlmutat rajtunk.

Luckerson festészetének ereje épp abból fakad, hogy nem fél a bizonytalanságtól. Nem akar mindent szépen lezárni vagy megmagyarázni, képei így az emberi törékenységről és a tünékenységről egyaránt mesélnek. A „hibák”, az elmosódó vonalak, a váratlanságok nem melléktermékek, hanem maga a lényeg: azt mutatják, hogy a valóság – és benne az identitás – nem fix, hanem állandó mozgásban van.

A képek felszínén a formák áramlanak, egymásba oldódnak. Nincsenek éles határok. Hol testeket látunk, hol árnyakat, néha csak egy mozdulat lenyomatát, puszta gesztusokat, energiát. Mintha minden egymásba folyna. Ez azonban nem csupán vizuális játék: nagyon is mai tapasztalat. A kapaszkodók széthullanak, és a kérdés az, ki tudjuk-e bírni ezt a bizonytalan állapotot – vagy képesek vagyunk-e benne újra kitalálni magunkat.

Luckerson képeiben archaikus és kortárs impulzusok keverednek. A barlangrajzokat idéző jelek mellett ott vibrál a 21. század szín- és formaérzékenysége. Ettől a képek időtlenné válnak. A művek nem egyetlen történetet mondanak el, inkább villanások, belső képek, álomfoszlányok jelennek meg rajtuk. Ez a mágikus-vízionárius festészet a valóságon túli tapasztalatokat idézi meg – álomképeket, emlékeket, látomásokat, amelyek egyszerre groteszkek és mégis vonzóak.

A művekben ott húzódik egy spirituális dimenzió is. A művész vallásos neveltetése mélyen beépült a világlátásába, de nem dogmatikus módon: sokkal inkább a transzcendencia utáni vágy, a csoda keresése formájában. Egy elvarázstalanodott világban Luckerson festészete a hit és a mágia visszahívása – annak felismerése, hogy a művészet képes újra megnyitni a egyfajta transzcendens tapasztalat kapuit.

Luckerson képeiben erős a spirituális réteg, de nem dogmatikus értelemben. Inkább egy belső keresés húzódik mögötte: a vágy, hogy legyen valami több annál, amit a racionális, kiábrándult hétköznapok kínálnak. Ott van benne a nyitottság a csodára – arra, hogy a világban van valami megmagyarázhatatlan, amit érdemes kutatni. Festészete ebből a vágyból táplálkozik: mintha a hitet és a mágiát próbálná visszacsempészni oda, ahonnan lassan kikoptak.

Ha valaki igazán beengedi ezeket a képeket, könnyen úgy érezheti, hogy kicsit „megbontják”. Nem simán élményt adnak, hanem beszippantanak, megdolgoznak, másképp engednek tovább. Lehet, hogy közben elveszítünk valamit abból, amit addig biztosnak hittünk magunkról, de talán pont ez kell ahhoz, hogy valami új helyet kapjon bennünk. A „labirintus szája” ezt a pillanatot jelöli: amikor a szépség után már nincs megállás – elindultál befelé, és nem fogsz tudni ugyanúgy kijönni. Így a kérdés csak az, hogy be merünk-e lépni…

Luckerson festészete ezt az átalakulást kínálja fel: nem ígér könnyű utat, de lehetőséget ad arra, hogy valami bennünk megmozduljon – akár át is alakuljon. A kérdés már csak az, hogy be merünk-e lépni.